SegítőkÉjjeli Őrség - A hatalom mocsara

Nem hiszek a hatalomban. Mert bárhová nézek a világban, azt látom: a hatalom közelsége megváltoztatja az embereket. Hiába minden kezdeti jó szándék, akár alázat is, a hatalom egy olyan mókuskerék, amiben mindenki megszédül. Az állandó versengés a konkurens pártokkal, a folyamatos döntéshozási kényszer több millió embert érintő kérdésekben, a rengeteg pénz közelsége olyan lelki nyomás alá helyezi a hatalmon lévőket, amivel nagy többségükben képtelenek megbirkózni. 

Számomra érthetetlen, hogy amíg a versenyszférában a legtöbb helyen komplex alkalmassági-pszichológiai teszten kell átmenni már egy komolyabb középvezetői posztért is, addig úgy választunk meg tízmillió ember életéért felelősséggel tartozó politikai vezetőket, hogy fogalmunk sincs arról, milyen a mentális állapotuk, milyen pszichés terhelést tudnak elviselni. Így nincs mit csodálkoznunk, hogy a politikai hatalomba egyre-másra kerülnek olyanok, akiknek sürgősen terápiára lenne szükségük. Egy egész nép issza a levét a feldolgozatlan traumáiknak, félelmeiknek, szorongásuknak. 

Miközben az ökológiai rendszerünk egyre több jelét mutatja, hogy nem igazán hajlandó már sokáig elviselni a felelőtlen emberi rombolást, ők arról vitatkoznak, hányan üljenek a parlamentben, mennyi legyen a fizujuk, hová építsék a főnöki palotát, a legújabb stadiont, és kiplakátolják milliárdokért az egész országot egy öregember képével, hogy stop. Összejönnek drága öltönyökben, drága helyeken beszélni a semmiről és arra jutni: nem tudjuk a megoldást a világ problémáira. Mert a klíma szélsőségesebbé válik, az emberek globálisan túlszaporodnak (nálunk pedig nem hajlandóak sokasodni), a gazdagot és a szegényt már univerzumok választják el, milliók éheznek, félnek a háborúktól, az igazságról már fogalmunk nincs, és mindenki keresztül-kasul migrál. Tudja még egyáltalán valaki, minek választunk politikusokat vezetőknek?

Ez az egész rendszer, amit ma politikának hívunk, egyszerűen el van cseszve. Nem látom azt sem, hogy javítható, megreformálható lenne.

Mi a megoldás? Csak az lehet, hogy levesszük a vállukról a hatalom terhét és mi magunk vesszük a kezünkbe a sorsunkat, hozzuk meg a boldogulásunkhoz szükséges döntéseket. Nem kell ehhez négy évet várnunk. El kell kezdeni közösségeket építeni, egymásra odafigyelő, egymással beszélgetni képes, egymást támogatni akaró emberek csoportjait. És ahogy ezek a csoportok elkezdenek egymással is összedolgozni, nagyobb projekteket együtt megvalósítani, el fog érkezni a felismerés pillanata: tök jól tudjuk működtetni ezt a rendszert hatalom nélkül is.

Idealisztikus? Magam is egy ilyen kisközösségben élek évek óta. Nem egyszerű, sok munkát és egymásra figyelést igényel, de működőképes. Lehet kisközösségben konszenzusosan dönteni, lehet hatékonyan konfliktusokat menedzselni, lehet biztonságban gyereket nevelni. A társadalom egésze pedig nem más, mint kisközösségek szövete. 

Merjünk felelősséget vállalni az életünkért, ne várjunk arra, hogy majd mások megoldják. Nem a parlamentben ülő pár tucat ember fogja számunkra élhetővé tenni ezt az országot. Ahogy azt sem kell hagynunk, hogy elvegyék tőlünk a lehetőségeket.

Lehet, hogy a léc elsőre nagyon magasnak tűnik. De azt tapasztaltam az életem során, inkább akarjunk többet, aztán ha a fele sikerül, már örülhetünk.

Nem fogjuk tudni boldoggá tenni mind a 10 millió embert ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. De segíthetünk egymásra találni és összefogni azoknak, akik szeretnék boldoggá tenni önmagukat – és egymást.